Büntetőszázadban éltünk, már akit életben hagytak

A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjáról negyedszázada hozott törvényt a magyar Országgyűlés. Különös, hogy csak tíz évvel a rendszerváltás után történt meg. Igaz, ha egy nép több mint negyven esztendeig állami terror alatt él, és végre megszabadul az elnyomóktól, előbb inkább a szabadságát éli meg, s csak később emlékezik a társadalom totális jogfosztottságára. 

A Fiatal Demokraták Szövetségének első kormánya 2000-ben végre döntött arról, hogy tartozunk mindazoknak a meggyilkoltaknak, megkínzottaknak, elhurcoltaknak, jogfosztottaknak, lélekben megnyomorítottaknak, akik a nyugatról jött eszme keleti terrorral fenntartott évtizedeit megszenvedték.

A második világháború világégésének lezárásaként Jaltában Sztálinnak odadobott országok népei a fasiszta internacionalizmus szervezett népirtása és egyénre szabott gyilkosságai után majd negyvenöt éven át szenvedték el a kommunista internacionalizmust. Az ország nem avatkozhatott be a saját belügyeibe: nem hagyta a szovjet, amely tankjaival, katonáival tartotta fenn mindenkori bábkormányait a kelet-európai országokban.

Megtörték mindenkinek a lelkét, aki sehogy sem engedte, annak a nyakcsigolyáját is – vagy másként gyilkolták meg. Elraboltak minden magántulajdont. Ellenséget láttak az ország minden polgárában. Jeltelen sírba, magyar vagy szovjet gulágra, az ÁVO pincéjébe zártak ártatlanokat a többi ártatlan megfélemlítésére. Véletlenszerűen öltek, de szisztematikusan.

„Dögölj meg – sziszegte az ávós / mikor e lyukba belökött. / Két és fél lépés. Itt sétálok / fel és alá négy fal között” – a Faludy György által rögzített létállapot bármikor bárkivel megtörténhetett. 

Amikor a terror oldódott, a szabadságjogokból akkor sem járt semmi. Az oldódás előzményeként pedig meg­gyilkolták, börtönbe vetették az 1956-os forradalom halhatatlan szabadsághőseit.

Ahogy apám írta: „56 / 68. / Összeadhatjátok, kivonhatjátok, / megoszthatjátok, megszorozhatjátok. / Csődött mondott / aljasságotok számtalan tana.”

Ebben a csődben nőttünk fel. Hazug és elnyomó rendszerben, olyan világban, ahol a hiánygazdaság, a kétütemű autók bűze volt a legkisebb probléma. A kényszerű hallgatás a családi veszteségekről, a képességek helyett a pártlojalitás preferálása, a meritokrácia helyett a párttagkönyv előnyben részesítése – a besúgóhálózattal és az állampárt által ellenőrzött intézményrendszerrel átszőtt országban se intézmények, se egymás közötti bizalom nem volt lehetséges. A kommunizmus mindenütt elévülhetetlen bűnöket és károkat okozott: a gyilkosságok, elvágott, lefojtott életutak mellett a természeti tájban felfoghatatlan rombolással; az épített környezetben a gyönyörű épületek szétrohasztásával, vandál átépítésével, a minősíthetetlen alapanyagok kizárólagos értékesítésével; a nemzeti és egyéni szinten egyaránt leírhatatlan mértékű versenyhátránnyal; a magyar vidék, a magyar gazdaember módszeres megalázásával, a magyar városok helyi elitjének szisztematikus felszámolásával.

A szavak értelmét meghamisították, az elszenvedett fájdalmakat tilos volt kibeszélni.

Kollektív szorongást okozott a történelmi trauma, a bizalmatlanság, az öncenzúra kényszere, és a traumatikus stressz maradandóbbnak bizonyult, mint maga a rendszer. Minél régebben születtünk a múlt században, annál több traumát okoztak nekünk a mocskos kommunisták.

Sokan nem érhették meg a szabadságot: megölték őket, vagy elhunytak úgy, hogy nem remélhették, unokáiknak megadatik a szabad magyar világ. Az a világ, amelyben élünk, amely az utolsó szovjet katona távozása után születetteknek oly természetes, mint a levegő, s amely egy pillanat alatt elillanhat, ha nem óvjuk meg.

A nemzeti emlékezet ébren tartása főhajtás az áldozatok előtt, egyúttal védőpáncél a magyar szabadság mindenkori támadóival szemben.

Nyitókép: MTI/ Balogh Zoltán